2018. február 1., csütörtök

Beleestem, benne vagyok...


 "Ha ki akarsz mászni, előbb hagyd abba az ásást." (Netes bölcsesség)


 Az úgy történt, hogy egy szép, tavaszi napon a Pszichológus sétára indult a mezőn. A természet éppen éledezett, miként ez dolga ilyentájt. A madarak csicseregtek, a fű sarjadt, a rügyek bomlottak, a szél lágyan fújdogált. A Pszichológus kezdte volna élvezni az évszak kedvelhetőségeit, amikor a zsongáson-zsibongáson át meghallott valami furcsát. Ahogy fülelt, egyre biztosabb volt abban, hogy valaki segítséget kér. A hang diszkrét volt, fegyelmezett, visszafogott, és valahogy kötelességtudó. A Pszichológus sóhajtott egyet, és elindult arra, amerre a segélykérés forrását sejtette. Kisvártatva megtorpant egy nem túl mély gödör szélén.
- Hahó! - kiáltott le. - Van itt valaki?
- Csak én... - válaszolta a hang elhalóan.
A gödör alját félig bevilágította a nap. Addig erőltette a szemét, amíg a homályos félen meg nem pillantott egy kuporgó alakot.
- Megsérültél? - aggódott.
- Nem hiszem... - jelentette az Illető kis önvizsgálat után.
-Akkor mi a gond?
- Nem tudok kimászni - közölte az Illető.
A Pszichológus sóhajtott, és elfojtott egy szitkot. Tavasz van....
Letérdelt a verem szélére, és kinyújtotta a kezét.
- Felhúzhatlak... - javasolta.
- Á, úgyse sikerülne... - az Illető rémültnek tűnt. - Nagyon mély ez a verem.
- Értem - mondta a Pszichológus, pedig nem értette. A gödör nagyjából vállig ért. - Próbáltad már?
- Hát... jártak erre már mások is...
- És?
- Azt mondták, majd ők segítenek, de nem tudtak - az Illető valahogy kárörvendőnek tűnt. - Azt hitték, ki tudnak húzni, de nem sikerült nekik.
- Nem érted el a kezüket? - érdeklődött a Pszichológus, talán kissé élesebben, mint kellett volna, de hát ő csak egy tavaszi sétára vágyott...
- Dehogy! Meg se kíséreltem! Túl mély ez a gödör. Még a végén megütöm magam, és van már éppen elég bajom - magyarázta ingerülten az Illető.
- Például?
Az Illető bedühödött.
- Mondd, te tényleg nem látod, hogy egy verem alján ülök, ami sötét, nyirkos és hideg, és bármit teszek, nem tudok belőle kimászni?!
- Mit tettél? - folytatta a kérdezősködést a Pszichológus.
- Segítségért kiáltoztam! Nem az én hibám, hogy errefelé mindenki olyan béna, hogy nem tudnak kitalálni semmit! De van is lelkifurdalásuk, néha-néha hoznak nekem enni- és innivalót. Tényleg, nincs nálad véletlenül egy szendvics?
- Nincs - mondta a Pszichológus, aztán folytatta: - Komfortos kis gödör ez. Nem csoda, hogy szereted.
- Mi van?! - hökkent meg az Illető.
- Nem túl világos, nem is túl sötét. Nem zavar a külvilág zaja. Nem hallatszik ide a madárcsicsergés, azt se kell nézned, ahogy a friss szél fodrozza a füvet, és gondolom, a színesen pompázó virágok illata se jut el hozzád. Van ennivalód, és néha társaságod. Tökéletes hely az életről való elmélkedésre.
- Te bolond vagy. Én élni szeretnék, nem elmélkedni!
- Akkor gyere közelebb - mondta a Pszichológus. - Csak egy lépést. Mindig csak egy lépést.
Az Illető érezhetően hezitált, végül kijelentette:
- Nem lehet, ott már túl nagy a fény.
A Pszichológus sóhajttott.
- Ledobom neked a napszemüvegemet, hátha segít.
A szemüveg az Illető lába elé esett. Nem vette fel. A Pszichológus kicsit sajnálta, hogy most egész nap hunyoroghat a fényben.
- Nos... - kezdte, ahogy felállt, és leporolta a nadrágáját. - Mennem kell. További szép napot neked.
Az Illető felháborodott.
- Mi?! Mi az hogy menned kell?! Milyen ember vagy te, hogy nem akarsz megmenteni?! Még ennivalót se adtál! Nem szégyelled magad?! Hé! Nem mehetsz el!


A Pszichológus fütyörészve indult el az erdő felé. Sétált a tóparton, megivott egy sört a kocsmában, idegenekkel elegyedett szóba. Élvezte a szép időt. Alkonyattájt eszébe jutott a Titkos Hely, hát útba ejtette. Megállt a Gödör szélén, eltöprengett, aztán megrántotta a vállát, és lemászott. Hátát a verem hűvös falának támasztva figyelte az emelkedő Holdat. Elgondolkozott magán, az Illetőn, a Világ folyásán. Mikor a helyzet kezdett kellemetlenül komfortos és nosztalgikus lenni, felállt, és a felszínre tornászta magát. Ha hazaér, kibontja azt a finom vörösbort, és kiül a szabadba csillagokat bámulni. Felhívja a szüleit vagy egy barátját. Esetleg később megnéz egy jó filmet.
A távolból mintha segélykérést sodort volna felé a szél. Elmosolyodott.
"Mindenkinek megvan a maga Gödre" - gondolta, és megszaporázta a lépteit.