Az élet, az izoláció és a rendszerhiba
Beszéltünk az életenergia áramlásáról, a hely és a vér
elvéről. Most arról fogunk beszélni, ami a rendszerállításban a legfontosabb,
és ez az élet. Ahogy azt már említettem egy előző posztban, a rendszer “számon
tartja” az élet keletkezését, de ugyanúgy annak elvesztését is, vagyis a korai,
esetleg nem természetes, halált. A rendszer emlékszik, akkor is, ha te, az
anyukád, apukád vagy nagyszüleid már nem. Az erről szóló információ beíródik az
“univerzum szövetébe” (ezt valahol olvastam, és megtetszett :D), és ha nem
veszünk tudomást róla, akkor rendszerhibát okoz.
OOPS, mi az a rendszerhiba? Elsősorban az, ha elakad az életenergia szabad áramlása. (Emlékszel? Ha nem vagy a helyeden.) Ezt még kiegészíthetjük azzal, hogy ha a családból valaki nincs a helyén. Vegyünk egy egyszerű példát. Anyukádnak volt egy terhessége, és a terhessége valahányadik hónapjában elvetélt. Ez viszonylag gyakran megtörténik, csalódást, esetleg fájdalmat is okoz, de aztán megszületnek sorban az egészséges gyerekek, és a vetélésről el is feledkezik a család. Hiszen pont elég baj van a növögető kölkökkel, ugyebár. De a rendszer nem felejt: elveszett egy élet, és nem az a baj, hogy elveszett (rendszernyelven: minden magzat tudja, meddig fog maradni, meg fog-e születni, vagy valami egyéb szerepe van), hanem az, hogy nem vesznek róla tudomást. Így az az élet izolálódik, kirekesztődik. Ha pedig egy életet kirekesztünk, akkor valaki képviselni fogja, és aki képviseli, úgy fog élni, hogy a feje fölött lebeg egy nagy, piros felkiáltójel, egészen addig, amíg el nem megy egy rendszerállításra, és szembe nem találja magát a nagyobbik tesóval.
Mik lehetnek a képviselet tünetei? Ha te vagy a második gyerek (és azt hiszed, te vagy a legnagyobb), akkor lehet túlzott megfelelési kényszer, érzeheted úgy, hogy nem boldogulsz a feladataiddal, túl sok minden hárul rád. A legkisebb testvérnél még a folyamatos bűntudat is befigyel (“ha te megszületsz, én most nem élnék”). Hatalmas megkönnyebbülés mindenkinek, amikor a testvérsorba visszakerül a kirekesztett gyerek, számodra kiderül, hogy “csak” második vagy, nem kell kettő helyett teljesíteni, a legkisebb számára meg nyilvánvaló lesz, hogy a legnagyobb nem haragszik, pontosan tudja, hogy ennek így kellett lennie, és megszabadul a bűntudattól. A rendszer helyreállt, az izoláció megszűnt, hurrá! (Erről egyébként, kicsit talán más kontextusban, de Alfred Adler is beszélt már.)
Egy másik példa: nagymama hét gyereket szült, ebből ötöt eltemetett, valami gyógyíthatatlan betegségből kifolyólag. Hiába ment tovább az élet, hiába volt ott nagymama, főzte meg az ebédet, mosta ki a ruhát, anyukád vagy apukád folyamatosan azt érezte, valami hiányzik, nem tudnak nagymama közelébe kerülni, nem kapnak elég szeretetet, csak a konfliktus van. Rendszerszinten azt látjuk, hogy nagymama ott térdel az öt kis sír mellett, és nem vesz tudomást, nem képes tudomást venni semmi másról, nem bír anyja lenni az életben maradt gyerekeinek, mert szinte belefagyott a fájdalomba. Csodálkozunk? A magam részéről nem, el sem tudom képzelni, hogyan lehet ezt túlélni. Bizony, jól gondolod: nagymama nem a helyén van, az élet energiája akadozik. Különösen a női vonalon okoz ez gondot, mert könnyen lehetséges, hogy ezért anyukád sem tud igazából az anyukád lenni, hozzá is nehéz lesz kapcsolódni.
Az élet szempontjából még két dolgot érdemes megemlíteni. Az első anya vagy apa előző, fontos kapcsolata, rendszernyelven a helycsináló. A helycsináló a családhoz tartozik, mert ha apa/anya és közte nem szűnik meg a kapcsolat, akkor te valószínűleg nem születsz meg. Így a közreműködésével a rendszerben élet keletkezett, és ez fontossá teszi. Ha kirekesztjük, nem veszünk róla tudomást… Igen! Rendszerhiba! Valaki képviselni fogja (általában egyik gyerek), méghozzá úgy, ahogy ő elképzeli a helycsináló életét. Vagyis nem lesz képes hosszantartó, intim kapcsolatokat kialakítani, vagy az összes kapcsolata tönkremegy, például. Persze, rendszerint kiderül, hogy ennek semmi értelme, mert a helycsináló vígan éli az életét valaki mással, de a gyerek (rendszerszinten) azt képzeli, hogy az illető végtelenül boldogtalan, így ő is az lesz.
A másik az élet (szándékos vagy szándéktalan) elvétele. Ha családtag az áldozat, akkor az életet elvevő személy, ha családtag veszi el más életét, akkor az ő áldozata fog a rendszerhez tartozni. Legtöbbször az előbbit kizárjuk, az utóbbit kitagadjuk. Ebben a buliban rengeteg képviseleti lehetőség van, és rendszerint le is csapunk rájuk: áldozat, gyilkos (bűnös), kirekesztett családtag, és elég sok módon ronthatjuk el a saját életünket, ha idejében nem adjuk vissza a történetet azoknak, akikkel megtörtént. Nem kell őket szeretni, csak elismerni, hogy hozzánk tartoznak. Tudom, eléggé morbidnak hangzik, de el sem tudjátok képzelni, mekkora családi galibákat okozhat, mondjuk, egy embereket passzióból (és pláne, meggyőződésből) a Dunába lövögető nagypapa/dédpapa. De még egy olyan is, aki hatalmi pozícióból, nem szándékosan, de szinte oda sem figyelve, teszi tönkre mások életét.
Tehát a mai tanulság: +-élet + izoláció =
rendszerhiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése