Mottó: “Blood is the life, Mr. Renfield” (Dracula)
1. Viszonyok és életerő: a hely és a vér elve
Vagyis amit a rendszerállításról magáról tudni érdemes, de a strukturális szemléletben. Meg
az én saját szemléletemben, naná. Mert én úgy gondolom, nem létezik rendszeren
kívüli élet. Különböző konstellációkban létezünk, és a különböző
konstellációkban különböző szerepeket viszünk, de még az is jellemző, hogy
többet egyszerre. Például, az anyukámnak gyerek vagyok, a gyerekemnek anya, a tesómnak
testvér, a férjemnek feleség, a sógoromnak sógornő, a nagyszüleimnek unoka, és
így tovább, és akkor ez még csak egy rendszer: a családom. Lehet végiggondolni,
például munkahelyi viszonylatban: a főnökömnek alárendelt vagyok, az
alárendeltjeimnek főnök… Robinsonnak ott volt Péntek, Chuck Noland-nek Wilson,
de ha egy elefántcsonttoronyban élnél, akkor is ott lennél te, meg a torony,
amit szeretsz vagy utálsz, az ég meg a tenger, és a madarak, és legalább annyit
fogsz tudni, hogy nem vagy tenger, nem vagy ég, és nem vagy madár, mert nem
csobbansz, nem vagy kék, és nincsenek tollaid. A rendszer a viszonyokról szól. Összehasonlítunk.
Ha nem lennének viszonyaink, nem tudnánk magunkat “én”-ként megélni, mert az
öndefiníció csak másokhoz képest érvényes. Ha nincsenek mások, te sem vagy.
Minden az egyénről szól, de az egyén a viszonyairól szól. Akár saját magának
egy régebbi változatához való viszonyáról.
Pontosan ez az, amit egy rendszerállításban meg tudunk vizsgálni: a viszonyaink.
Képzeld el,
hogy van egy rend. Tudom, tudom, ebben a mai, nagyjából rend nélküli világban
ez egy kicsit nehéz, de mégis, próbáld meg. Szóval, van egy rend, egy rendszer,
amiben, ha a saját helyeden vagy, tök jól érzed magad. Ez a rendszerszint, ahol
megvan a hierarchia, apukád, anyukád a helyén, te és a tesód a lábuknál,
hozzájuk dőlsz, jön az energia, és minden oké. Kész a családi tabló: apa balján áll anya, a gyerekek eléjük kuporodva, jobbról balra születési sorrendben, a tapasztalat szerint ez az archaikus elhelyezkedés, amiben mindenki jól érzi magát. Ez a rendszerszemlélet egyik
alapja: ha mindenki a helyén van, áramlik az életenergia, semmi gond. Olyan ez,
mint azok a sótartók, amelyeknek a tetején többféle lyuk van. ha az alsó, nagy
lyuk fölé fordítod a felső korongon lévő, ugyanakkora lyukat, a só ömlik,
akadály nélkül. Röviden, alul van egy nagy lyuk, és minden attól függ, hogy a
felső részen melyik szóróforma van felette. Az alsó a rendszerszint, a felső a
hétköznapok szintje.
Aztán képzeld el azt, hogy a hétköznapok szintjén, tegyük fel, a szüleid elváltak, anyukádnak két munkahelyen kellett dolgoznia, hogy megéljetek, neked meg vigyáznod kellett a tesóidra, aggódnod anyukádért, esetleg vacsorát főznöd, mert későn ért haza. Ha fiú vagy, mondjuk beléptél apukád “férfi” helyére, ahelyett, hogy a haverokkal, alakuló szerelmekkel, világmegváltó beszélgetésekkel töltötted volna az idődet, ahogy azt a kamaszok szokták. Ha lány vagy, és anyukád például súlyos beteg volt, te beálltál a helyére apukád mellé, mint “anya”, hogy segíts neki. Rendszernyelven: nem vagy a helyeden, rossz helyen van a sótartó nyílása, az energia csak csordogál. A baj az, hogy felléptél egy szintet. Vissza kell kerülnöd a gyerek pozíciójába, akinek nincs felelőssége abban, hogy a szülei hogyan intézik az életüket. (A gyerek segíthet, de nincs felelőssége!) Ahogy azt anyukám szokta mondani, a fióka nem eteti az anyamadarat. Fogadd el a helyed, és a sótartó kinyílik. :)
Vagy gondolj bele, hogy örökbe fogadtak, mert a valódi szüleid valamilyen oknál fogva nem tudtak felnevelni. Hiába szereted azokat az embereket, akik felneveltek, hiába tesznek meg ők mindent érted, gyökértelennek érzed magad, lebegsz a levegőben, az energia nem jön, a sótartó bezáródott. Ez a vér elve, lásd a mottót: életerő csak a valódi, genetikai szüleinktől jöhet. Belőlük vagyunk, rendszerszinten az ő családjaikhoz tartozunk, erőt csak onnan kaphatunk. De a hétköznapi életünkben, természetesen, azokhoz az emberekhez kötődünk, akik felneveltek, cserélték a pelusunkat, esti mesét mondtak nekünk, és kikergették az ágyunk alól a szörnyeket. Azokhoz, akik szerettek és biztonságot adtak. Lehetséges ez? Birtokolni mindkettőt egyszerre? Hát hogyne, éppen ezen dolgozunk. Hogy mi kell ehhez? Nagyon egyszerű (hahaha): hogy Hellingert idézzem, “meglátni, ami van”. Ez a mi dolgunk: megmutatni, ami van. Aztán segíteni neked, hogy elboldogulj azzal, ami van. Melletted lenni, amíg feldolgozod, átverekszed magad rajta. A fődíj: saját magad, a gyökereiddel, és mindazzal a szeretettel, amit másoktól kaptál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése